Amikor a múlt nyáron – közel hat éve tartó, és hellyel-közzel aktív szurkolás után - beálltam az LMP önkormányzati választási kampányába, még álmomban sem gondoltam volna, hogy 2015 tavaszán az Európai Unió brüsszeli intézményeiben látogatást tehetek.

Hogy miért nem gondoltam volna? Nos, igen egyszerű a magyarázat. A magyar nők mindennapi életét élem: iskolás gyermeket nevelek, mellette teljes munkaidőben dolgozom főállásban, második műszakban háztartást vezetek. Évekig dolgoztam harmadik műszakban is: hetente háromszor tanítottam esti nyelviskolákban, hogy a fedél a fejünk felett maradjon. Közben még álmodozni is ritkán volt időm, nemhogy a politikai életbe effektív idővel, energiával belefolyni!

Mára egy kicsit megváltozott a helyzet. A gyerek cseperedik, a lakhatásom stabilizálódik. Időm nem lett sokkal több, de rálátásom a magyar társadalmi és politikai életre ugyanúgy van, mint egy hétköznapi férfinek, azt pedig senki nem kérdőjelezheti meg, hogy a földön járok: ismerem a napi fogyasztási árakat, a megélhetési költségeket. Tisztában vagyok például azzal: mire nem elég a havi 47 ezer! A történetem csak azért érdekes, mert most a nőkről van szó! A nőkről, akik a magyar társadalomban csakúgy, mint Európa-szerte a munka oroszlánrészét viszik, így igen nehezen érthető, hogyan lehetséges: mégsem képviselik társadalmunk egészét egyenlő vagy legalább megközelítőleg egyenlő arányban az EU-s és a hazai politikai intézményekben. Hogyan lehetséges a XXI. században, hogy a magyar politikai elit gyakorlatilag kizárja a magyar nők képviseletét az ország házában, kormányunk pedig teljességgel a döntéshozatalban?! (Talán nem ismerik az egyik legszebb magyar szó, a feleség etimológiai jelentését?)

Meszerics Tamás EU-képviselő irodájának és csapatának köszönhetően 2015 május végén nem csak azt tudtam meg az Európai Parlament és Európai Bizottság épületének a falai között, hogy a szomszédos Ausztriában a zöldek 50 százalékban határozták meg a nők politikai részvételének az arányát, de azt is, hogy az esélyegyenlőség, a női egyenjogúság az EU alapértékei közé tartozik, és az LMP tágabb hazájában, az EGP-ben (European Green Party) nagyon komoly lobbi folyik - a társadalmi igazságosság részeként - a nők hátrányos megkülönböztetése ellen és párhuzamosan ezzel, az aktív politikai életbe való bevonásukért. (Franciaországban például nemzeti szinten is kötelezővé tették a paritás elvét: egy férfi jelölt után egy nőnek kell következnie.)

Értékeltem, hogy az LMP EU-képviselőjének a csapatában nők is dolgoznak, és - bár a budapesti iroda vezetője egy férfi, Zarándy Zoltán – le kell szögezni: rendkívül jó programokat állítottak össze Csiba Katalinnal és Besenyei Eszterrel közösen. Megnézhettük az Európai Parlament képviselői termét, épp, amikor Ban Ki-moon, az ENSZ főtitkára migráció témában felszólalt, másnap pedig találkozhattunk a női egyenjogúság szakértőjével, Anna Van Nistelrooij asszonnyal az Európai Bizottság Berlaymont épületében.

Nagyon nem utolsó sorban hallhattunk az EU intézményrendszeréről egy rendkívül részletes és világos összefoglalást a több mint tíz nyelven beszélő honfitársunktól, Dr. Béres Bélától, a Jogi Szolgálat munkatársától, aki időt és energiát nem kímélve bevezetett bennünket olyan helyiségekbe is, amelyeket valószínűleg nélküle nem nézhettünk volna meg. Így történhetett, hogy a sajtóteremben állva kicsit ízelítőt kaphattunk abból is, milyen lehet az újságírók össztüzében a pódiumon állni, milyen lehet fotóvakuk villogása között továbbgondolni, beszélni, kérdésekre válaszolni. A hazánk és az EU női állampolgárainak a szolgálatában. Akár. Akár nőként. Miért is ne? Hiszen, ahogy azt az egyik legzseniálisabb XX. századi feltaláló, Howard Hughes mondja az Aviátorban, Scorsese remek filmjében (véletlenül készült volna a film az EU-csatlakozásunk évében?):

ez a jövő útja.

Holakovszki Genovéva