Hogy őszinte legyek, pár éve még nem gondoltam volna magamról, hogy feminista lennék. Mára rájöttem, hogy az vagyok. Ehhez viszont át kellett értékelnem magamban a feminizmus fogalmát, ami - gyanítom - eléggé eltér az általános feminizmus-meghatározástól. Így talán némi magyarázatra szorul.

Zagyva Gabriella írása

Az én világképem az egyensúlyra, a harmóniára való törekvésről szól, mind egyéni, mind társadalmi szinten. Folyamatos libikókázásban vagyunk, egész életünket olyan kettősségek határozzák meg, mint a jobb-bal, a jin-jang, a hideg-meleg, kint-bent, fönt-lent, nappal-éjszaka, férfi-női energiák... Nem kérdőjelezzük meg, hogy szükségünk van az életben maradáshoz és a társas kapcsolatokhoz a jobb és a bal agyféltekénkre is. Mindkettőre. Tudjuk, hogy mindegyiknek más a szerepe, más a funkciója és elfogadjuk azt, hogy mindkét szerepre, mindkét funkcióra szükségünk van.

Ugyanakkor mintha másképp viszonyulnánk a férfi és női minőségünk különbözőségének és kölcsönös szükségességének elfogadásához.

Úgy tűnik, a mi kultúránkban a férfias energiák - a versengés, a harc, a keménység - túlságosan nagy dominanciára tettek szert a női energiák, a női minőség - az együttműködés, a befogadás, a lágyság - rovására. Pedig semmi sem támasztja alá azt, hogy ne lennének ezek az értékek ugyanolyan fontosak egyéni és társadalmi szinten is. Nyilván vannak élethelyzetek, amikor keménynek, harcosnak kell lenni. De más helyzetekben éppen hogy együttműködőnek és befogadónak. Ha felborul az egyensúly, megjelennek a válság tünetei is. Márpedig a mi társadalmunkban jól látható jelei vannak a válságnak, ami biztos indikátora annak, hogy felborult az egyensúly és hogy ez nem jó, nem működőképes, nem fenntartható így.

Igen, van, amikor csak a férfiak táncolnak. Odaállnak a zenekar elé és egyesével megmutatják, hogy ki a nagyobb legény, ki az erősebb, ki a férfiasabb.

A nők pedig összefogódzkodva karikáznak. Nem egyénieskednek, az ő táncukban nincs rivalizálás.

De az igazi tánc mégis csak a páros tánc. Van persze, amikor a férfi a nőre támaszkodva mutatja magát, emeli a lábát, virtuskodik még a páros táncban is. De nem lehet csak így végigtáncolni az éjszakát életet. A férfi nem bírná fizikailag, a nő nem bírná lelkileg. Persze ne általánosítsunk, biztos van, akit tökéletesen kielégít a tudat, hogyha ő nem tartaná a férfit, akkor ő nem lenne képes eredményt elérni. Én biztos, hogy nem tudnék így, csak így, ebben a szerepben élni.

Az igazi harmónia akkor születik meg, amikor igazán együtt táncol férfi és nő. Persze vezessen a férfi, de figyelje, hogy mik a nő igényei. Mert csak így lehet együtt, harmóniában lenni. Ehhez pedig kellenek a férfias energiák, a férfi minőség és kellenek a nőies energiák, a női minőség is.

Számomra a feminizmus ennyit jelent: visszahozni a társadalmunkba a női minőséget is. Nem a férfi minőség rovására, hanem azt kiegészítendő. Nem a férfiak ellen, csupán a maszkulin túlsúly ellen.

Éppen ezért számomra elég ellentmondásosnak hat a harcos feminista kifejezés. Ha a harcot férfias minőségnek tartjuk, elég paradox dolog egy feminim célért maszkulin eszközzel küzdeni. Lehet és kell is érte dolgozni, felelősséget vállalni, jogi, politikai lépéseket tenni, érdeket védeni, oktatni, támogatni és leginkább példát mutatni.

Előbb-utóbb majd csak kimossa azt a partot az a bizonyos lassú víz.